„Sokat kell dolgozni a földeken, de a földesúr nem rossz ember. Ünnepnapokon ételt is oszt a gyerekeknek. Korábban szinte teljesen elnéptelenedett a falu, nem volt munka, de újra pezseg az élet, mindenki közmunkásként dolgozik a földesúr birtokán” – mesélte a pár száz lelket számláló kis baranyai falu templomának gondnoka az ismerősömnek, miközben az a festett fakazettákat bámulta a családdal.

Igen, így mondta: földesúr. Minden irónia, szarkazmus nélkül.

Azt is megtudták tőle, hogy egy alkalommal maga Orbán Viktor is ellátogatott a faluba, aki, amikor meglátta a templom nyomorúságos állapotát, annyira megsajnálta az ittenieket, hogy megígérte, mihelyst hazaér, küld pár millió forintot az épület helyrehozatalára. Hogy, hogy nem, a pénz egy részének útközben lába kélt, így a templomot csak félig sikerült renoválni, de ha majd ezt megtudja Orbán Viktor, biztos újra megsegíti a népet.

Ha a turista nem ebben az országban él, könnyen azt hihetné, hogy ez egy szolgáltatás, bónusz a múzeumhoz meg a műemlékekhez, olyan, mint a hastánc meg a vívás a középkori éttermekben. Eleven skanzen, ami ízelítőt ad a régi szép időkből, hogyan is élt itt ez a derék, dolgos nép évszázadokon át.

Érdekes korban élünk, mondom én, három nagy fejlődési periódust is megélhettünk egyetlen emberöltő alatt.

A szocializmusban születtünk és nevelkedtünk,
a kapitalizmusban voltunk fiatal felnőttek,
középkorúakként pedig eljutottunk a feudalizmusba.

Remélem, nem a rabszolgatartó társadalomban

ér minket az öregség.

Azért kurva nyomasztó volt, mondja ő, noha nem látott se kalodát, se deresre húzást, de még az intéző se húzott végig lovaglóostorral a zsellér hátán. De hát a finnyás bel-pesti nem érti a vidéket.

A sztori nem különleges és nem is Baranya-specifikus, nem csak azért, mert a megye nem a leszakadtabbak közül való. Számos ilyen történetet hallottam az ország különböző térségeiből, magam is tanúja voltam párszor a társadalmi refeudalizáció tüneteinek.

Földesúri birtok neojobbágyokkal, zsellérekkel, béresekkel, hajbókolással, megalázkodással, hálálkodással, lapítással, kiszolgáltatottsággal.

Jog nincs, csak kegy.
A bátrabbak panaszkodnak meg morgolódnak, amíg a többiek le nem intik.

A jobboldalon hosszú évek óta terjedő középkormániáról, a királyság visszasírásáról, a tradicionalizmus különféle divatos formáiról, az olykor extremitásig menő hiperreakciós nézetekről (ahol már nem csak Ady és Dózsa György, hanem Kossuth és Petőfi is kommunisták), a felvilágosodás teljes megtagadásáról, a progresszió minden formájának elutasításáról, a modernitás elleni kirohanásokról és a többi agymenésről sokan úgy vélik, nem több gyermeteg romantikánál, fantasynél, szerepjátéknál.

A nemzeti kisebbrendűségi érzés kompenzálása a dicső múlt hagymázaival. Korábban jómagam is így véltem, de egyre inkább az a gyanúm, hogy a jelenség a társadalmi-gazdasági folyamatok törvényszerű lecsapódása a kultúrában, s egyúttal a társadalom nevelése, felkészítése a feudalizmusra.

A se szeri, se száma jobboldali fórumokon ömlő mindenféle feudális nosztalgia a rezsim tényleges ideológiája, mert a rezsim lényege a hűbéri társadalom kialakítására tett, egyelőre sikeresnek látszó kísérlet.

Hogyan jutottunk idáig? Úgy, hogy a kapitalizmus bizonytalanságát a kiszolgáltatott társadalom nem bírta elviselni, ezért visszakéredzkedett jobbágynak. Amit a magam részéről kénytelen vagyok megérteni, még ha nem szeretem is.

Nyugaton az eredeti tőkefelhalmozás idején elkergették a parasztokat a földjeikről. Onnantól nem volt jobbágy, viszont lett földönfutó bérmunkás, aki éhbérért gürcölhetett a manufaktúrában, már ha volt hely. Ha nem volt, akkor a csavargónak titulált munkanélkülire az éhhalál várt, vagy a börtön és az akasztófa.

Ez volt a kapitalizmus igen sokáig tartó hőskora, néhány idióta barom szerint az aranykora.

Viszont egyfelől kialakult az ellenállás, a munkásmozgalom, másfelől pedig sokan visszasírták a feudalizmust, ami magával hozta a középkor-romantikát, de már nem volt visszaút.

Mi viszont Kelet-Európában más fejlődési utat jártunk be.

Itt a kapitalizmus és vele a polgári társadalom nem megbukott, ki se alakult.

Utóbb megint próbálkoztunk, és az történt, hogy a rendszerváltás során kiárusították az országot, bezárták a gyárakat, a melósokat meg kirúgták, mert a szarér, húgyér’ felvásárló konkurenciának se a gyárra, se a melósra nem volt szüksége, a biztos megélhetést pedig jobbára a bűnözés jelentette. A fél Dunántúlt az osztrák spekulánsok szerezték meg aprópénzért, zsebszerződésekkel, munkát persze nem adtak. És a többi.

A nép egy darabig elhallgatta a liberális elit handabandáját a piac meg a verseny áldásairól,

a privatizáció szükségességéről, aztán úgy döntött, inkább nem várná ki azt a pár évszázadot, ami Nyugaton elvezetett a jóléti társadalomig. Főleg, hogy látta: a szabad versenyről pofázók többsége se a piacról él, hanem ugyanúgy állami csöcsön lóg, mint azok, akiket olyan fensőbbséges módon szokott leszólni. Így aztán jobbnak látta, ha visszatér a hűbéri társadalom megszokott akolmelegébe, amit egyébként a szocializmus se számolt fel, inkább konzervált, csak marxista-leninista mázzal öntötte le.

Ez történt térségünkben mindenütt, ez vezetett nálunk a NER-hez is, ami Orbán és a Fidesz nélkül is bekövetkezett volna, mert

a globális folyamatokat, az évszázados kulturális mintákat és a társadalomfejlődést nem politikusok csinálják, ők csak meglovagolják azokat, már ha van eszük.

Nálunk Orbánéknak volt, a többinek nem, ennyi.

Persze felvetődik, ha a lényeg a biztonság, a stabilitás, akkor minek a parlamentáris demokrácia? Minek a sok pénzt választásokra kiszórni, amikor amúgy is mindenki ugyanazt választja? Energia- és költségtakarékosabb lenne, ha a képviselők örökös képviselők maradnának, és a tisztséget megörökölnék az utódjaik is. Az ellenzéki képviselők is természetesen, hiszen az ellenpárt a szisztémához nélkülözhetetlen, a középkorban is voltak ligák meg pártoskodások.

A vidéki városok pályázhatnának a mezővárosi rangra, a keményebbek és nagyobbak talán megkapják a szabad királyi város titulust és békén hagyják őket, rendezhetnek továbbra is könnyűzenei fesztiválokat. Az ország igazi fővárosa Debrecen legyen, Budapestet meg Brüsszelhez csatolják, ahogy azt a Bëlga már vagy egy évtizede megénekelte az Arany című lemezén.

Viszont a hosszú évek fantáziátlansága után

adódna egy valódi ellenzéki program: jobbágyfelszabadítás, közteherviselés, népképviselet, ősiség megszüntetése és hasonlók.

Csakhogy a refeudalizáció az ellenzéket nem különösebben érdekli. De miért is foglalkozna vele? Nem ez a dolga, nem erre szerződött, nem ezért tartja őt Orbán Viktor, hanem, hogy az összefogásról szövegeljen, meg arról, hogy Mészáros Lőrinc gazdagodik közpénzből, Tiborcz meg lop – minthogy ez az, ami senkit nem érdekel, ha meg valakit mégis, annak eltereli a figyelmét a lényegről és lehazudja a valóságot.

Ha ugyanis lopnak, az azt jelenti, hogy a rendszer maga rendben van, csupán korrupt emberek korrupt módon működtetik.

Nem, kérem, itt nem lopnak, hanem hűbéri szisztémát építenek a kétharmadból, méghozzá kellő szakértelemmel, mérnöki precizitással. Nem haveri kör nyúlja le a közpénzt és az állami megrendeléseket, hanem egy új nemesség diszponál a feudális állam javai fölött hűsége jutalmának fejében, uralkodói kegyből. És diktatúra sincs, fasizmus meg pláne, mivel azok modern dolgok. Ebben az országban ezt mindenki tudja, főleg vidéken, kivéve Kálmán Olgát meg az ellenzéket.

Van még az „igazi baloldal”, a radikális liberálisok, emberjogvédők, marxisták és hasonlók kicsiny városi közege. Csupa értelmiségi aktivista meg kávéházi forradalmár, akik inkább lelkesednek az LMBTQI közösség vagy a migránsok jogaiért, meg a női kvótáért, mintsem a magyar társadalmi valóság feltárásáért, mert a gender meg a píszí világtrend, maga a progresszió, amiért lájk jár, talán ösztöndíj is.

Lehet publikálni meg szivárványos zászlót lobogtatni és bosszantani a nácikat.
Amúgy is undorító a magyar vidék, disznószarszag mindenütt, szexista és rasszista dumák, a bunkó parasztok újra megszavazták az Orbán-diktatúrát, minek vele foglalkozni?

Ami nemcsak az Orbán-gyűlöletről árulkodik, hanem, hogy a vidék büdös.

Régen voltak Magyarországon népi írók és volt egy olyan műfaj, hogy szociográfia, amiben megírták a társadalmi valóságot, és annak volt hatása. Ma a népi írók elfajzott utódai már annyira jobboldaliak, hogy számukra minden liberalizmus, ami balra van az istenkirályságtól, a szociográfia meg behalt a rendszerváltással, helyette folyik az értelmiségi diskurzus a szalonokban.