Már csak ernyedt viccként vetődik fel, ami egyre halkabban ugyan, de eddig minden Orbán-győzelem után előkerült: hogy most majd jön a konszolidáció.

Hogy benő a feje lágya. Megnyugszik, jóllakik, megelégszik, megtanul viselkedni, és hagy minket élni.

Logikus lenne, csak hát a logikánkkal sokra mentünk eddig is. A fölény, a győzelem mértéke meggyőző, kihívó nincs a láthatáron. Az ellenzék élénken vitatkozik azon, hogy lemenjenek-e egyszer vidékre közösen, mondjuk a Balcsira vagy a Fishing on Orfűre, illetve, hogy ők egyáltalán léteznek-e, vagy egy lepke álmodja őket a körúton belül. Ismételjük itt el: a valós arány nem kétharmad az egyharmadhoz, hanem három a kettőhöz, és az nem ugyanaz.

Ettől még a többség kényelmes, veszély nincs. Lehetne akár kormányozni. Megvalósítani a nagy terveket. Úgymint. Izé.

Hát igen, itt jönne az őszödi beszéd kevesebbet idézett blokkja, egészségügyről, oktatásról, strukturális reformokról; valami ideálról, amely felé tartunk az elkúrás helyett. Hogy másról szól ez a kurva ország.  Nem tudjuk, léteznek-e ilyen tervek.

Nem tudjuk, szól-e másról ez a kurva ország,

mint nyerni, lopni, uraskodni.

Hatvanpuszta végül is jól áll. Az is egy terv, hogy a narancsültetvény tető alá kerüljön. Nem úgy tűnik, hogy van ezen túlmutató program.

A jobboldal hárommilliós közössége tizenkét év alatt képtelen volt Magyarországnak valós, rajongókon kívül másnak is elmagyarázható irányt rajzolni. Szimbólumokkal, olimpiával, mások vegzálásával fingották tele az űrt, de kitölteni nem sikerült.

Ott tartanak, hogy minden idők legdrágább filmjét, minden sztori közül a legfontosabbat, a Petőfi-filmet kénytelenek voltak egy karikatúraszerű lakájra bízni, mert annyira nem maradt körülöttük senki, aki a szakmában komolyan vehető. De hát ez nem csoda ott, ahol Mészáros Lőrinc a legsikeresebb üzletember. Ugyan ki állna itt elő vízióval?

Állítólag Vlagyimir Putyin sokat kérdezgette a környezetét a háború előtt arról, mi lesz neki a történelmi öröksége. Nem elégedett meg azzal, hogy nagyjából rendet tartott, és annyit lopott, mint soha az oroszok közül senki. Többre vágyott, kivételes szerepre. Ma a halálát várja az egész világ, kipirultan drukkolva. Végül is sikerült.

Nem tudhatom, Orbánnak e tájék mit jelent.

Akar-e tőle bármit? Tervezi-e tizenkét év uralom után végre megművelni? Felszántani, ha kell? Megváltoztatni, és nemcsak a pillanatnyi érdekei szerint, hanem olyan terv alapján, amiről száz év múlva majd azt mondják, jó irány volt?

Esélye és lehetősége megvan. Az ellene szavazó kétmillióból sok-sok százezer – a legaktívabbak, a hangadók – az ostobáknak tetszelgő agresszió, az udvartartás földfoglalásai, a felesleges bunkóságok miatt ragadott tollat.

Akár le is lehetne cserélni rájuk a tábor leghülyébb részét, a holdkórosokat, a paranoid elmebetegeket, a vérhabos tüsszentésen kívül másra már régóta nem képes propagandistákat.

Csak ehhez kéne egy másik párt. Amely körül nem úgy rejtegeti az agyát az értelmiség, mint az intim részeit, hanem használja. Sokan maradnának árván és éhesen: ők mindig hűségesek voltak, és most lecserélik őket olyanokra, akik feleselnek és külföldi barátaik vannak.

Megérné? Magyarországnak minden bizonnyal. A pártot, a tábort viszont szétzilálná a fordulat, s ha a lázadásokat le is verné az ellenük forduló, immár felvilágosult teljhatalom, az újonnan megszerzett hívek minden nap válaszokat és magyarázatot követelnének. Egy olyan szervezettől, amely több mint egy évtizede leszokott minden ilyesmiről.

Veszélyes kaland lenne, mint az értelem minden győzelme. Bátorság kellene hozzá. Tehát mindez kizárt.

Másnak kell majd megcsinálnia, amikor ennek az egésznek végül, mégis, valahára vége lesz.

szerző  hvg munkatársa