Egyetlen szó írja le ezt: önkényuralom – A Horthy-rendszer ehhez képest hawaii álom
Le vagyok sújtva szabályos depresszióba estem. Lehet, hogy a nemzet nem temetkezik, de én hallom a gyászmisét. Nem az a bajom, hogy egy kormányt négyszer egymás után kétharmaddal megválaszt a nép. Ettől lehetne még Magyarország polgári demokrácia. Nekem az a bajom, hogy az egész ország, annak teljes politikai-gazdasági hatalma és valamennyi intézménye már több, mint egy évtizede egy személyen belül van.
Egyetlen szó írja le ezt: önkényuralom.
Az a bajom, hogy ehhez képest még a Horthy-rendszer is pluralizmus volt: nyilván a kormányzónak volt a legnagyobb hatalma, de a miniszterelnöké is jelentős volt – ugyan hol mérhető Gulyás Gergely döntési szabadsága Bethlen Istvánéhoz? Nekem nem az fáj, hogy a jobboldal vezeti az országot – Antall József ellen soha semmi kifogásom nem volt, és ma sem volna. Aki picit is ismer, az tudja, hogy ha valaki nem akarja a poszkommunistákat hatalmon látni, az én vagyok.
Csak előjelet váltottak a Horthy-korról A kormány csődök tömegét hazudja sikernek, újra visszatért a párttitkárosodás, a hatalom akarja megszabni, kinek a művét játszhatják a színházak – véli Závada Pál, aki úgy él, hogy az MMA-nak eszébe se jusson fölkérni tagnak. Szerinte ugyan egy írónak nem munkaköri kötelessége a politizálás, de ő nem akar hallgatni. (ezt 2013, 01. 29-ben írta már Závada )
Azt hittem, látni fogom a társadalmi megbékélést.
Azt hittem, Magyarország demokrácia lehet és jogállam lehet, azt hittem, egy nap meghaladható lesz a közgyűlölet, és az ellenséges kurzusok rászoríthatóak lesznek arra, hogy megosszák egymással a hatalmat. Ez az illúzióm tört darabokra vasárnap. Alvás és ébrenlét közt szőtt ábránd egy új, boldogabb, szabadabb korszakról, amikor Magyarország és a magyarság végre felzárkózik.
Nagyon óhajtottam az esélyt ennek a méltányosabb, konszenzuálisabb és igazságosabb Magyarországnak a megalapítására, úgyhogy amikor megláttam a nyilvánvaló erkölcsi különbséget az ellenzéki előválasztáson induló karrierpolitikusok meg a hódmezővásárhelyi polgármester között, látni véltem, amint a horizonton felderengenek ennek a rendszerváltásnak a körvonalai.
Ezt az erkölcsi különbséget az ellenzéki magyarok többsége is látta, és Márki-Zay Pétert Orbán Viktor kihívójává választották. A kormányfővel és rendszerével morális problémám van: látom, hogy professzionálisak, de nem hiszem el egy szavukat sem. Mindent hatalmi technikából, és semmit sem meggyőződésből tesznek – s innen érthető meg az igazi bajom
az ország örökös miniszterelnökével, Orbán Viktorral: nem ő tartozik Magyarországhoz, hanem Magyarország tartozik hozzá.
Miért kéne Magyarországon a jognak érvényesülnie a kegy ellenében, amikor a magyaroknak évszázados tapasztalatuk, hogy a Kárpát-medencében a jog semmit nem ér, a kegy meg bármit? Az én ízlésemnek áldozzon a magyarság ezzel? Miért kéne, hogy a magyaroknak a miniszterelnök szavahihetősége fontosabb legyen, mint a profizmusa? Miért kéne a jobboldali meg a baloldali magyaroknak megbékélniük? Mi van, ha ők gyűlölni akarják egymást, mert ha nem tehetnék, azt sem tudnák, hogy kik?
Miért kéne a magyarokhoz tartoznia Orbán Viktornak, ha a magyarok akarnak Orbán Viktorhoz tartozni? Miért kéne Magyarországnak nyugati orientációt folytatnia? És ha a magyaroknak az nem jó? Nincs alapom ahhoz, hogy jövőt óhajtsak a hazámnak.
Ha pedig ez a nap soha nem jön el, ha minden szavamat a pusztába kiáltom – hát így megy ez errefelé. Ennek bölcsességére jutottam. Az álom szertefoszlott, helyébe lépett a józanság. A horizonton derengő ábránd délibáb volt: megbékélésre, hatalommegosztásra, polgárosodásra soha nem volt esély. Túl rettenetes történelem járt erre. Szegény megvert, megtört, meggyötört magyarság.