Május elsejei felvonulás Budapest, 1975. május 1.Vörös csillagot formázó élőkép a május elsejei felvonuláson a fővárosban a Felvonulási téren MTI
Május elseje ünnepnap
Május elseje ünnepnap, Május elseje a munka ünnepe
a májusi-pünkösdi ünnepkör ünnepe, évnegyedkezdő nap. Ünnepi szokásai keveredtek a pünkösdi szokásokkal, századunkra azonban a két, szinte azonos tartalmú és régi európai hagyományokra visszatekintő tavaszünnep közül május elseje tartósan magához kötötte a májusfa állítás szokását és a majálist, míg a pünkösd elsősorban a pünkösdölés és pünkösdi királyné-járás dramatikus hagyományait vonzotta magához. A két egymáshoz közel eső ünnep századunkban mutatkozó differenciálódásához – még falun is – hozzájárult az a tény, hogy május elseje 1889 óta –
Május elseje nálunk gyakorlatilag 1890-től – a nemzetközi munkásosztály ünnepe,
mely egyesíti magában a hagyományt és a szervezett ünnep vonásait. Ma széleskörűen társadalmi ünnep. Az egész országban megünneplik, a nagyobb városokban a dolgozók felvonulását is megszervezik. A felvonulásokon vitt zászlók, feliratok, emblémák és az egész város dekorációja azt hangsúlyozzák, hogy május elseje a munka, az egész munkásosztály ünnepe, közösségi ünnep. Az ünnep jelszavai a mindenkori politikai aktualitásra vonatkoznak. A tarka színek, a kezekben vitt virágok, májusfák, a felvonulást követő majálisok és utcabálok pedig az ünnep tavaszi, majális jellegére utalnak.
Ezért május elseje a munka ünnepe
Budapest, 1988. május 1.Május elsejei felvonulás Budapesten A képen: Kádár János, az MSZMP főtitkára a tribünön.
Egyszerre munkásmozgalmi, pogány és keresztény ünnep is május elseje.
Május elseje a munka ünnepe. Az időpont oka az, hogy 1886. május 1-jén a chicagói munkások szakszervezetei sztrájkba kezdtek a 8 órás munkaidőért. A május 4-ei tüntetésen anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik közül heten haltak meg, és négy munkás is életét vesztette.
Ennek emlékére döntött úgy a II. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése) Párizsban, hogy 1890. május 1-jén a szakszervezetek együtt vonulnak fel, követelve a 8 órás munkaidőt. Egy évvel később május elsejét hivatalosan is a “munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. 1904-ben pedig egy nemzetközi felhívást adtak ki, melyben munkabeszüntetésre buzdították világszerte az embereket.
A mozgalmak hatására egyre bővültek a munkások jogai és lehetőségei. A hagyományos “munkásünnep” lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát, sok országban munkaszüneti nappá vált.
A néphagyomány szerint május elsején célszerű belevágni nagy vállalkozásokba, amelyek így sikeresek lesznek.
Az Európában (és Magyarországon is) népszerű májusfa-állítás is a természet újjászületését jelképezi. Nagy-Britanniában és Írországban a mai napig a “május-ünnepen” nem a munkásokat, hanem a tavaszt köszöntik. Érdekesség, hogy ebben a két országban, ha az ünnep épp hétvégére esik, akkor a következő munkanapon nem kell dolgozni
májusfa állítása
a természet újjászületésének szimbóluma, az ifjúság tavaszi szokásainak Európa-szerte ismert szimbolikus kelléke (zöld ág).
A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait.
A kereszténység előtti tavasz-szimbólum középkori vallásos magyarázatai pl. Fülöp apostol szerencsés megmenekülését, majd a keresztfán szenvedett vértanúságát, mások Jakab apostol vértanúságát említik a májusfa-állítás szokásának magyarázataként. A székelyeknél ezért nevezik a Fülöp-Jakab napra virradatkor állított májusfát Jakab-fának vagy hajnalfának. Hajnalfa néven húsvét hajnalán is állítottak májusfát a Székelyföldön.
A májusfa állításának napja a magyar nyelvterület legnagyobb részén
május elseje, történeti és friss adatok szerint a nyelvterület É-i és Ny-i részén pünkösd napján is állítottak májusfát. A két ünnep kapcsolatai annyira erősek, hogy nehéz volna eldönteni, tulajdonképpen melyik naphoz is kötődött tartósan, hagyományosan a májusfa-állítás ünnepi szokása. A nyelvterület É-i és Ny-i részén gyakori volt a május elsején állított fát pünkösdkor bontani. A bontás ceremóniáinak (fára mászás, májusfa-kitáncolás stb.) kapcsolata lehetett a pünkösdi király (pünkösdi királyság) választásával is.
Erre utal a nyelvterület ÉNy-i részein a májusfa mellett, vagy helyett állított máj-kerék, amely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni a máj-kerékre felmászó legények. Az ügyességi verseny győztese éppúgy lehetett pünkösdi király, mint legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény.
A 15. sz.-tól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régibb.
A májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé.
Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna.
A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb.
A bontása (elsősorban ott, ahol pünkösdkor bontják, mint a Ny-Dunántúlon s a Felföldön) már nyilvános, játékokkal, versenyekkel tarkított ünnep: kimuzsikálják, kitáncoltatják a fát, vagy zöld ágakba öltöztetett alakoskodók váltságpénzt gyűjtenek, sorra járva a falu házait. A májusfa állításának szokását városon is ismerték, ismerik ma is.
update, 2021. 04. 30
Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); A társadalom jelei. Szemiotikai tanulmányok (Bp., 1978).